Az ünnepnapok, az évfordulók olyan kiemelt időpontok, amikor szembesülhetünk érzéseinkkel, önmagunkkal, és bizony veszteségeinkkel is. Anyák napja az egyik olyan ünnepnap, ami a szépsége mellett sok fájdalmat is hordozhat. Ilyenkor felerősödhetnek nemcsak saját édesanyánkkal, hanem saját anyaságunkkal kapcsolatos érzéseink, tüskéink, feldolgozatlan történeteink is.
Érzéseink pedig – mint ahogy az a gyászra általánosságban jellemző - (szinte) sosem kizárólagosak:
Szerethet(t)em az anyámat ÉS közben traumákat okozhatott nekem.
Gyászolhatom a szülésélményemet, ami nem úgy sikerült ahogy álmodtam ÉS közben úgy tekinthetek arra a napra, mint életem egyik legmélyebb tapasztalatára.
Gyűlölhettem a terhességemet ÉS közben szerethettem a születendő gyermekem.
Fájhat, hogy a tükörben egy ráncos, foltos, talán idegennek tűnő, sokszor sajgó és meggyötört testet látok viszont ÉS lehetek nagyon büszke arra, hogy kihordtam, tápláltam és elláttam a segítségével egy (vagy több) gyermeket.
Gyászolhatom a meg nem született gyermekeim ÉS szerethetem a megszületetteket.
Fájhat, hogy nem válhattam (még) anyává ÉS örülhetek más anyáknak.
Minden vágyam lehetett, hogy anya legyek ÉS küzdhetek posztnatális depresszióval.
Életem értelmének tekinthetem a kisbabámat ÉS közben sirathatom a régi énem, a gyermek előtti életem elvesztését.
Fájhat, hogy az év többi napján magányosnak érzem magam az anyaságomban ÉS eshet jól az elismerés ezen a napon.
Lehetek egyszerre boldog ÉS végtelenül kimerült anya.
Ahogy az anyaság nem kizárólagos, se nem rózsaszín, se nem fekete, úgy ez a nap sem az. Anyák napján egyszerre gyászolhatunk és egyszerre ünnepelhetünk. 🤍❤
Ha tetszett a bejegyzés, kövess @lelkisugo és iratkozz fel a Lelkisúgó havi hírlevelére!
❤ és mutasd meg másoknak is, akiknek inspirációt vagy segítséget jelenthet!