Talán előre görcsben van a gyomrod az Advent gondolatától. Talán már nem is akarod többet látni vagy hallani, hogy „boldog ünnepeket!”, mert egyszerűen fáj.
Fáj, hogy teljesen máshol, máshogyan képzelted volna magad, mint ahol és ahogyan most vagy.
Lehet ez az első Karácsonyod egy gyötrelmes szakítás után, vagy az első ünneplésed egy szeretted elvesztése után. (De az is lehet, hogy már a sokadik…)
Lehet hogy úgy érzed, nélküle nem ugyanaz a Karácsony, vagy műnek, esetleg hiábavalónak érzed az ünneplést.
Az is lehet, hogy valaki olyan nélkül ünnepelsz, akivel bonyolult volt a kapcsolatod, s most vegyes érzelmek dúlnak Benned.
Lehet, hogy békés karácsonyról álmodsz, de kapcsolati feszültségek árnyékolják be az ünnepet.
Lehet, hogy anyagi veszteségeid voltak, és fáj az idei Karácsony szerénysége.
Lehet, hogy gyűlölöd az egész karácsonyi időszakot, az ünneppel járó stresszt, mert eleged van a rokonaidból, a szüleidből, a fekete-bárányságodból és a meg-nem-értettségből.
Gyászolva, veszteséggel együtt ünnepelni nagyon nehéz, sőt, sokszor úgy érezzük: lehetetlen. A hiány pont akkor kiált bele életünkbe leghangosabban, amikor úgy érezzük, hogy békére és meghittségre volna szükségünk.
Bármilyen hiány nyomja a szíved idén; tudd, hogy nem vagy egyedül. Tudd, hogy érzéseidnek helye van. Nem kell a hiányt elfedned az ünnepekkor sem. Nem kell magadra kényszeríteni valami olyat, amit nem érzel.
Nem kell, hogy boldog karácsonyod legyen.
Máshogy fogalmazok: a Te karácsonyod nem kell, hogy a boldogságról szóljon.
Szólhat az emlékezésről. A reményről. A soha-fel-nem-adásról. A sötétség mélyén is megcsillanó fényről. A csendről. A hitedről, vagy arról a hitről amit elvetsz magadban magként. Arról, hogy erőre kapsz. Hogy elindulsz. Hogy mész tovább.
És szólhat arról a szeretetről, ami küzd, ami kitart, amit magadnak adsz; ami az elfogadáshoz és az életigenléshez visz közelebb.