Mit nevezünk identitásnak?
Ki vagyok én? A szokásaim? A szerepeim? Az érzéseim? A gondolataim? A viselkedésem? A történetem? A személyiségem? Az, ahogy mások látnak? Az, ahogyan önmagamról gondolkodom?
Az identitást hivatalosan úgy definiáljuk, mint az önmagunkkal való azonosság érzését.
Amikor identitásról beszélünk, arra a viszonylag stabil, önmagunkról alkotott mentális képre gondolunk, amely magában foglalja az énünkkel kapcsolatos összes tudást és ismeretünket. Ide tartoznak például szerepeink, magatartásformáink, értékrendszerünk és világképünk, kapcsolati működésünk. Ez a tudás olyannyira átfogó, hogy rendszerezhető különböző identitásrészek mentén, így nem csak személyes identitásról, hanem nemi, nemzeti, vallási vagy szakmai identitásról is beszélhetünk.
Az identitásunk nem állandó, hanem folyamatosan változik az életünk előrehaladtával és szerepeink változásával.
Az identitás, mint dinamikus puzzle
Az identitásunkat úgy kell elképzelni, mint egy nagy puzzle: amennyiben szerepeinket, gondolatainkat és történeteinket – azok különbözősége ellenére is - „összeillő”, egységes képbe tudjuk rendezni, azt mondhatjuk, hogy sikeresen kialakítottuk az identitásunkat.
Az identitásunk nem állandó, hanem folyamatosan változik az életünk előrehaladtával és szerepeink változásával. Ez azt is jelenti, hogy ideális esetben képesek vagyunk minden olyan új „én-darabot” beépíteni a bizonyos nagy képbe, amely érkezik életünkbe (például egy új szerepet (szülőség) vagy egy új állapotot (krónikus betegség).
Olykor azonban – különböző életesemények, környezeti vagy belső tényezők hatására – előfordul, hogy nem tudjuk az önmagunkról alkotott képet összeolvasztani.
Ilyenkor úgy érezzük, mintha a darabok nem állnának össze, mintha valami hiányozna vagy mintha elvesztettük volna önmagunkat.
Amikor identitáskrízisben vagyunk, azt érezzük, mintha valami nem lenne kerek. Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy keressük magunkat, de nem találjuk.
Mikor beszélhetünk identitáskrízisről?
Önmagában az identitáskrízis nem kóros folyamatra utal, hanem arra az alapvető szükségletünkre, hogy keressük önmagunkat és megtaláljuk helyünket a világban.
Ez olyannyira természetes része fejlődésünknek, hogy elméletben mindenki találkozik életében identitáskrízissel – mégpedig serdülőkorában. Ebben az időszakban kikerülhetetlen, hogy szüleinktől kapott mintáink és beépített normáink összeütközzenek azoktól eltérő nézőpontokkal és vonatkoztatási rendszerekkel. Hivatalosan 18-25 éves korunkra ér véget ez a normatív krízisfolyamat, ám az elmúlt évtizedekben - a társadalmi változásoknak köszönhetően - ez az időszak egyre későbbre tolódik.
Identitáskrízis később is kialakulhat, elsősorban olyan élethelyzetekben, amelyek hatására összedől vagy megremeg a magunkról alkotott kép.
Ilyen esemény lehet például egy válás, munkahelyünk elvesztése vagy egészségügyi állapotunk megváltozása. Sok múlik azon, hogy el tudjuk-e fogadni új szerepünket és képesek vagyunk-e értelmet és biztonságot találni a megváltozott szokású hétköznapokban.
A nap végén nem mások határoznak meg bennünket, ha nem mi önmagunkat.
Új én a tükörben
Identitásunkat tehát alapvetően befolyásolja az, hogy hogyan küzdünk meg életünk változásaival. Ahogy átlendülünk életünk krízisein, mindenféleképpen kialakul egyfajta egyensúlyi állapot, ám nem mindegy, hogy ez az alkalmazkodás a kényszerű beletörődés vagy a pozitív fejlődés talaján következik be.
Identitásunk rugalmasságának köszönhetően bármikor lehetőségünk van arra, hogy felszámoljuk a korábbi elakadásokat és újraépítsük önmagunkat.
Ha bátran szembenézünk identitásunk árnyékoldalaival, visszatérhetünk valódi önmagunkhoz és elérhetjük, hogy az önmagunkról alkotott képpel ne gyengítsük, hanem erősítsük önmagunkat.
Mit nevezünk árnyék-énnek? Mit jelent a valódi önmagunk? Hogyan találhatok magamhoz vissza a gyakorlatban? Folytatás következik jövő héten, az identitás sorozat II. részében.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess @lelkisugo és iratkozz fel a Lelkisúgó havi hírlevelére!
❤ és mutasd meg másoknak is, akiknek inspirációt vagy segítséget jelenthet!