Az elmúlástól való félelem

Hogyan hat a változástól, veszteségtől, elmúlástól való félelem a mindennapi életünkre, miféle problémákba ütközhetünk emiatt?

Annak ellenére, hogy a váratlan változások, az azokból következő érzelmi hullámvölgyek és a különböző veszteségek életünk természetes velejárói, alapvetően kevés útmutatást kapunk az azokkal való megküzdéshez. Társadalmi szinten elég szegényes ismeretekkel rendelkezünk a gyász- és a veszteségfeldolgozásról – éppen ezért, amikor valamilyen veszteség ér minket, sokszor érezhetjük úgy, hogy lábunk alól kihúzták a talajt, hogy nincs semmiféle kapaszkodónk a gyászban. De azt is megélhetjük, hogy zavarba jövünk, amikor gyászolókkal találkozunk; úgy érezhetjük, hogy hiányoznak a megfelelő, vigasztaló szavak, illetve feszengeni kezdhetünk, ha az elmúlás témája egyáltalán szóbakerül.

Az elmúlásról, a gyászról és a veszteségfeldolgozásról nemcsak azért kell beszélnünk, hogy egymást jobban tudjuk támogatni a gyászfolyamatban, de azért is, mert a veszteségek – és ide tartoznak fel-nem-dolgozott érzelmi terheink is - mindennapjainknak a szerves és sokszor láthatatlan részét képezik.

Akik fel-nem-dolgozott veszteségeket cipelnek, azt élhetik meg, hogy képtelenek a jelenben élni: folyamatosan a múlt történésein és a megválaszolatlan miérteken tépelődnek. A feldolgozatlansághoz gyakran mély szégyen vagy bűntudat kapcsolódik, és kínozhat bennünket a gondolat, hogy másképpen kellett volna cselekednünk vagy szólnunk egy bizonyos helyzetben. Ha nem vagyunk képesek ezeket megbocsátani önmagunknak, ha nem dolgoztuk fel a veszteségeinket – azaz hétköznapi szóhasználatban, nem engedtük el a múltunkat -, akkor a változások is sokkal ijesztőbbek lehetnek számunkra.

Sajnos gyakori ilyenkor, hogy egy jövőbeli, újabb veszteségtől való állandó félelem itatja át mindennapjainkat – legyen szó egy kapcsolatunk végéről, szeretteink elvesztéséről vagy munkahelyünk megváltozásáról -, továbbá rugalmatlanabbnak és szorongóbbnak élhetjük meg magunkat, hiszen ösztönösen próbáljuk keresni az állandóságot és a biztonságot. 

Az elmúláshoz való hozzáállásunk és a halállal kapcsolatos meggyőződéseink ugyanúgy meghatározóak lelki nyugalmunk, belső higgadtságunk és az élet viharaival való megküzdés szempontjából. Akár tudatában vagyunk halálszorongásunknak, akár nem, az elmúlástól való félelmünk közvetlenül befolyásolhatja életdöntéseinket. Az elmúlással való szembenézés nem mindig könnyű, és sajnos elfojthatjuk az azokkal kapcsolatos nehéz érzéseinket.

Ennek talaján, tudattalanul is belemenekülhetünk önsorsrontó viselkedésekbe, például függőségekbe, vagy olyan káros szokásokba – a túlzott vásárlástól kezdve a munkaalkoholizmusig –, amelyek csak múló pillanatokra képesek feledtetni velünk az elkerülhetetlen tényét.

Az elmúlással, gyásszal és veszteségeinkkel szembenézni félelmetes és ijesztő lehet – annál inkább, minél több fájdalmat gyűjtöttünk össze a szívünkben. Fontos tudni, hogy nem kell egyedül szembenézni mindezekkel, s ha úgy érezzük, hogy elakadtunk, érdemes segítséget kérnünk veszteségeink feldolgozásához és a halállal kapcsolatos érzéseink tisztázásához.

Milyen kapcsolatban áll a múlt elengedése és a reziliencia? Hogyan befolyásolja egyik jelenség a másikat?

Ha a rezilienciát úgy értelmezzük, mint a képességünk, hogy ellenálljunk az élet viharainak, akkor ebben benne foglaltatik az is, hogy képesek legyünk elfogadni a veszteségeinket követő gyászt, illetve elbírni legnagyobb fájdalmainkat.

A reziliens embereknek egyrészt van egy rugalmas hozzáállása az körülményekhez, azaz elfogadják, hogy az élet változások sorozata, s bizonyos értelemben felkészülten várják a váratlan fordulatokat. De csupán a hozzáállás, a pozitív gondolkodás nem elég - hiszen bármilyen optimistán akarunk előre haladni, ha közben múltbéli terheink súlya vissza-visszahúz. Múltbéli veszteségeink – ide tartoznak a másoktól kapott sebek, sérelmeink, meg-nem-bocsátott kapcsolati konfliktusok vagy elakadt gyászfolyamataink -, szinte észrevétlenül gyengíthetnek minket és rombolhatják önértékelésünket.

Úgy is mondhatjuk, hogy a reziliens ember képes elfogadni a szenvedést, elfogadni a kríziseket és gyászt, mint az élet természetes és szükségszerű állomásai, de rendelkezik is azokkal az eszközökkel, hogy helytálljon azokban, és képes arra, hogy ne ragadjon be egy-egy élethelyzetbe vagy problémába. A reziliens ember tehát képes elengedni a múltját.

A veszteségfeldolgozás és a reziliencia kéz a kézben jár, hiszen minél több oldalról fejlesztjük rezilienciánkat, annál több énerőt gyűjtünk össze, annál nagyobb önbizalommal ugorhatunk neki veszteségeink feldolgozásának, s annál inkább képesek lehetünk felszabadítani magunkat a múlt láncai alól. Másik oldalról pedig, aki dolgozik a múltján, aki önismeretet szerez és tisztázza magában az élettörténetét, aki meggyógyítja lelki sebeit és feldolgozza a veszteségeit, az megélheti, hogy képes a jelenben lenni, képes figyelmét a jövőre fordítani és összességében is bátrabban és kiegyensúlyozottabban élhet.