Egy ideális (utópisztikus) világban - ahol mindenki nagyfokú érettséggel, egészséges érzelemvilággal és stabil önértékeléssel rendelkezne - úgy érnének véget a szerelmek, hogy az érintettek közösen próbálnák elvarrni kapcsolatuk szálait. Képesek lennének megbeszélni a történeteket, mindkét félnek lehetősége volna kifejezni egymás felé mindazt, amit szerettek egymásban, amit értékeltek egymásban, amit kaptak egymástól; s mindazt, ami nem működött, ami ellehetetlenítette a kapcsolatot. Egy ilyen rózsaszín világban a szakítás elkerülhetetlen fájdalmát a kölcsönös megbocsátás, a megértés és az elfogadás kísérné, hiszen tudnák, hogy a különválás nehéz döntése az, ami fejlődésüket a leginkább szolgálja.
A gyakorlatban a szakítások azonban legtöbbször az impulzív reakciók, heves viták és érzelemkitörések, játszmák, fenyegetőzések, gyűlölködés és a csalódás színterei.
Néha pedig olyan hirtelen érnek véget kapcsolataink, hogy még harcolni sincs idő; úgy érezzük, hogy egyszerűen egyik pillanatról másikra kihúzták lábunk alól a talajt, s teljesen egyedül maradunk megválaszolatlan kérdéseinkkel, tehetetlenségünkkel, érthetetlenségünkkel és a miértek kínzó fájdalmával.
Ilyenkor törhet bennünk fel a keserves vágy: csak valahogy, valaki vegye el ezt a szenvedést tőlünk… hogyan lehetne - minél hamarabb - elengedni valamit, ami ennyire fáj?
Félünk szakítani, hiszen szakítani piszkosul fáj.
A szakítás, mint gyászfolyamat
Szeretném, hogy tudd, hogy amit érzel, teljesen normális. Nem, nem bolondultál meg, amiért éjjel-nappal körülötte forog az elméd; normális, hogy nem alszol éjszaka, mert a közös képeitek felett sírsz; normális, hogy azt lesed, hogy melyik sarkon fordulhat be, s hogy titokban próbálod kideríteni, merre jár és kivel beszélget éppen a közösségi média oldalain. Ez a fájdalom, amit érzel, a gyász, ami a veszteségekre adott természetes és egészséges reakció.
Teljesen mindegy, hogy a kapcsolat miképpen, vagy milyen okból ért véget - a leggyakoribb indokok közé az elhidegülés, a hűtlenség (megcsalás) és a féltékenység tartozik -, a szakítást mindig gyászreakció kíséri, ami épp olyan egyedi, mint maga a kapcsolat volt.
A személyre való állandó gondolás vagy a múlton való tépelődés éppúgy a gyászreakciónak a részei lehetnek, mint az ingerlékenység, az érzelmi hangulatingadozások, egyfajta „kiüresedettség” érzés, alvási és étkezési zavarok, de még a meggyengült önbecsülés is. Ezek természetes velejárói a veszteségnek, amelyek idővel oldódnak.
Vedd le magadról a nyomást…
A fentiek miatt nagyon fontos, hogy levedd önmagadról a nyomást és megengedd magadnak a gyász érzését.
Sajnos, sokan pont az ellenkezőjére fognak bátorítani, arra, hogy próbáld meg elnyomni az érzéseidet, és mihamarabb fordítsd a figyelmed valami - vagy valaki! - másra.
Persze ezt nem rosszándékból teszik, csak tükrözik a társadalmunk szegényes felfogását a veszteségfeldolgozásról.
“Bőgd ki magad, aztán engedd el”; “Ne sírj, mert vége lett, mosolyogj, mert megtörtént!”; “Még fiatal vagy, bőven van időd megtalálni életed párját”… mondogatják, kiegészítve azzal, hogy sokszor magát a kapcsolatot vagy a másik felet is minősítik, bírálják: “Nem voltatok egymásnak valók”, “Ez a dolog sose működött közöttetek igazán”, “Emlékezz arra, milyen szemét módon viselkedett, amikor…“,
Ezek a mondatok mind-mind törekvések a környezet részéről, hogy csökkentsék a fájdalmunkat, azonban semmit nem érnek, sőt, gyakran rontják is az állapotunkat. Ennek oka, hogy
az intellektuális igazságok a gyász szempontjából semmit sem érnek - még akkor is, ha van bennük igazság.
Mert a gyász a szívünkben történik, nem az elménkben - ezért is kell az érzéseinket megengedni, illetve türelmesnek és együttérzőnek lenni magunkkal szemben addig, amíg a szívünk be nem gyógyul.
Normális, amit érzel. Normális, hogy fáj, hiszen egy fájdalmas dolog történt.
Hogyan lépjek túl rajta?
Szeretném, ha tudnád, hogy nincs pszichológiai recept a fájdalmad varázsütésszerű elvételére.
Sajnálom, hiszen tudom, hogy miharamabbi megkönnyebbülést vársz vagy legalábbis a fájdalom feloldásának ígéretét, de a gyászt nem lehet eltüntetni, ahogy nem tudod elfelejteni se a múltat; és ez rendben van. Nem is cél, hogy elfelejtsd - ezt ne is tűzd ki magad elé célul, mert ez egy meddő törekvés lesz.
Azonban csak azért, mert nem fogod tudni elfelejteni, ami történt, a szenvedést igenis elengedheted; képes leszel újra szabadon lélegezni, képes leszel örömöt érezni, képes leszel újra a jelenben élni és a jövő felé fordítani a tekinteted. Igen, akkor is, ha azt érzed, hogy most erre képtelen vagy.
Bár magát az elengedést nem tudjuk felgyorsítani, hiszen annak megvan a maga egyéni ritmusa, mégsem vagyunk eszköztelenek: egyrészt törekedhetünk elkerülni azokat a dolgokat, amik gyengítenek, másrészt pedig aktívan tehetünk önmagunkért és lelki jóllétünk visszanyeréséért.
Alábbiakban ezeket gyűjtöttem össze; hogy mi az, amit érdemes tenned, s mi az, amit meg kell próbálnod abbahagyni egy szakítás után.
Az elengedést nem tudjuk gyorsítani, lassítani azonban igen.
NE TEDD: Ami nehezíti az elengedést szakítás után…
Visszaszerzési kísérletek és manipuláció
Természetes és ösztönös reakció lehet, hogy megpróbáljuk megváltoztatni azt, ami történt, esetleg “újrakezdeni” a kapcsolatot vagy visszaforgatni az idő kerekét, azonban ahogy egyre inkább megértjük, hogy elérkezett a kapcsolat a vége, úgy egyre kétségbeesetten próbálkozhatunk, hogy a másik visszafogadjon bennünket. Ha egyértelmű kimondásra került a szakítás, fontos, hogy beismerjük magunknak, hogy ezekkel a kísérleteinkkel csak magunknak ártunk. A manipulációs játszmák mögött is az elfogadás hiánya és általában valamilyen félelem húzódik - leggyakrabban félelem a magánytól, az egyedülléttől vagy a jövőtől. Ha minket manipulálnak, különösen fontos a határhúzás, és az, hogy jelezzük a másik felé: az ő döntéseiért és cselekedeteiért neki kell felelősséget vállalnia, azokért nem tehet minket felelőssé.
Impulzív cselekedetek és bosszúhadjáratok
Az utálat és a szeretet bonyolult szálakban keveredhet össze egy szakítás után. A kezdeti sokk után viszonylag hamar színre léphet a düh, a harag és a bosszúnak a vágya. “Ha nekem fáj, Neked is fájjon” alapon megjelenhet a gyűlölködés, a veszekedés és a kölcsönös mocskolódás, ami sajnos rendkívül megmérgezheti az elménket.
Ha úgy érzed, hogy a gyűlölet túl erős a szívedben, próbálj meg józanságodra hallgatni, s nem impulzívan cselekedni, bámiről is legyen szó, hiszen a meggondolatlan cselekedetek legtöbbször csalódottsággal és megbánással járnak. Ideális esetben keress egy olyan tevékenységet, amiben le tudod vezetni a benned gyűlő feszültséget. (Ha nem ismersz ilyet, nagyon hasznos lehet például valamilyen intenzív testmozgás - tudom, tudom, hogy ehhez valószínűleg nincs se kedved, se erőd, de ha rászánod magad, rengeteget segíthet.)
Az objektivitás hiánya
Sajnos, kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy ne lássuk tisztán az eseményeket: ha a szívünk túl erősen kiabál és elhomályosítja a képet, előfordulhat, hogy képtelenek vagyunk objektívan szembenézni azzal, hogy egy rossz, minket romboló vagy nem működő kapcsolatból léptünk ki. Lehet, hogy nem volt egy egészséges dinamikájú kapcsolat, illetve nem volt olyan rózsaszín, mint amilyennek lefestettük magunk előtt; de az is előfordulhat, hogy egy olyan kapcsolatban voltunk benne, ami valójában sosem volt beteljesült szerelem vagy amiben legalább az egyik fél képtelen volt a valódi elköteleződésre. Néha az is előfordul, hogy be se merjük ismerni magunknak, hogy bár jól éreztük magunkat a másikkal, nem hosszútávra terveztük a kapcsolatot.
Azért fontos az objektivitást megőrizni, mert ez segíthet, hogy ne kapaszkodjunk valami olyanba, ami valójában sose volt valós. Minél inkább eltávolodunk a realitás talajától, annál fájdalmasabb alternatív valóságokat tudunk kiszínezni magunknak.
Mi lett volna, ha…
A fájdalom tengerében a szokásosnál is könnyedebben merülhetünk el egy fantáziavilágban, s ennek az egyik példája, amikor állandóan azon törjük a fejünket: mi lett volna, ha “akkor és ott” másképpen cselekszünk. A „mi-lett-volna-ha” jellegű gondolatok egy nagyon veszélyes lejtőn tudnak elindítani bennünket, tudniillik egy teljesen hamis valóságot tudunk létrehozni azáltal, hogy felépítünk magunkban egy „lehetett-volna-múltat”.
Nincs távolságtartás
A lezárást rendkívüli módon nehezíti, ha nem tudunk eltávolodni akár érzelmileg, akár fizikailag a másiktól. Hiába tűnik jó ötletnek, hogy maradjunk barátok, a gyakorlatban legtöbbször a távolságtartás hiánya legalább az egyik fél számára sokkal nehezebb vagy fájdalmasabb.
Ugyan közös megegyezés tárgya is lehet, hogy mennyire távolodunk el egymás életéből, legtöbbször erre nem kerül sor, és sokszor kimondatlan marad, ki-mennyire szeretné tartani a kapcsolatot. A közösségi média sajnos sokat ronthat a helyzeten azzal, hogy továbbra is nyomon tudjuk követni a másik életét. Ha semmiképpen sem szeretnénk törölni a kontaktjaink közül a másikat, akkor is érdemes lehet legalább egy rövid időre lenémítani a másikat, hogy ne tépjük fel magunknak az éppen gyógyuló sebeinket.
Ne gyárts elméleteket és légvárakat
Sajnos éppen a facebook és társai miatt érezhetjük azt, hogy belelátunk a másik életébe, és gondolhatjuk azt, hogy tudjuk, mit érez a másik. A keserűség és a csalódottság miatt elindulhatunk egy lejtőn, ahol feltételezésekből és félinformációkból gyakran téves - és szívünket mardosó - következtetéseket vonunk le (pl. hogy máris elfelejtett, nem is gondol ránk, sohase szeretett, megcsalt azzal a személlyel, akinek a képére kommentelt, stb.) Gyakran pont ezek vezethetnek azokhoz az impulzív cselekedetekhez, amiket megbánunk.
A valóságban nem tudhatjuk, hogy a másik mit gondol vagy érez, ha csak nem őszintén megosztja azt velünk.
Nem hiszünk a másiknak
Egy kapcsolat vége megrengetheti az egymásba vetett bizalmat, s azt érezhetjük, hogy nem tudunk hinni a másiknak. Azaz hiába jelent ki valamit a másik, azt gondolhatjuk, hogy magának vagy nekünk hazudik az érzéseiről - még akkor is, ha ez nem így van. Ez egy rendkívül kimerítő túlgondoláshoz vezethet, ahol azt elemezzük, vajon miért mondta amit mondott, mit érez valójában, nekünk mit kellene mondani ahhoz, hogy kiszedjük belőle a valódi mozgatórugóit… s ez a kombinálás egyfajta érzelmi kiégéshez vezethet.
Önvádak és önszabotálás
Szakítás után egy nagyon érzékeny lelkiállapotban vagy, ahol nem önutálatra van szükséged, hanem arra, hogy szeretettel törődj magaddal. Tudom, hogy ezt talán még olvasni is nehéz, hiszen tele lehetsz magad felé érzett haraggal, kétségekkel, önutálattal és önbizalomhiánnyal. Azonban fontos, hogy abbahagyd önmagad kínzását (aminek a módját megtaláljuk különböző cselekedetek és önsorsrontó minták formájában). Ne mélyítsd a fájdalmad azzal, hogy magadat bántod!
Szerencsére sokat tehetünk magunkért a szakítás utáni időszakban.
Ezt TEDD: Ami segíthet a teher könnyítésében…
Erősítsd az önképed!
Egy szakítás után gyakori, hogy az önképünk romokban hever, így önértékelésednek erősítésre lehet szüksége. Főleg akkor, ha velünk szakítottak és mi akartuk volna folytatni, érezhetjük magunkat nem elég jónak, kicsinek, szánalmasnak vagy gyengének. Fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy a másik ember döntése nem rólunk árul el valamit, hanem a kapcsolatunkról: van, hogy nem működik együtt az, ami külön-külön jó.
Sírj bátran!
Megismétlem, mert annyira fontos: engedd meg magadnak az érzéseidet. Rendben van, ha sírsz, sőt… a könnyek tisztítanak. Nem kell hogy elnyomd azokat, nem kell keménynek mutatkozni és nem, nem vagy gyenge, csak mert sírsz.
Add ki magadból!
Ne tartsd benn, amit érzel. Ha tudsz, támaszkodj egy bizalmasodra! Olyan embereknek mesélj az érzéseidről, akikben bízol, akik ítélkezés nélkül meghallgatnak. Ha pedig nem tudod kinek kifejezni az érzéseidet, keress nekik egy másik csatornát - pl. írd ki magadból a naplódba, írj verseket, novellákat, fesd le vagy fejezd ki bármilyen formában, hogy ne gyűljön fel benned.
Leltárazd a kapcsolatot!
Egy szakítás elgyászolását, elengedését különösen nehezítheti a rengeteg kérdőjel, a megválaszolatlan miértek fájdalma. Sajnos, még akkor is, ha kapunk válaszokat kérdéseinkre, sok megválaszolatlan maradhat. Ezek elbizonytalaníthatnak és önmarcangoláshoz vezethetnek. Azonban, még akkor is, ha maradnak kérdéseink, az események átgondolása, illetve a kapcsolat objektív értékelése és rendezése magunkban segíthet, hogy elbúcsúzhassunk a fájdalomtól.
Gondoskodj magadról!
Bármilyen nehéznek tűnik, most különösen fontos, hogy törődj magaddal. Próbálj meg annyi szeretetet adni magadnak, amennyit csak tudsz. Nem csak megérdemled a gondoskodást, de most különösen sok szükséged is van rá! Jöhet bármi, amitől akár csak egy picivel jobban érzed magad a bőrödben: egyél finomakat, menj el fodrászhoz (vagy csak moss hajat), ápold a bőröd, öltözz olyan ruhákba, amikben magabiztosnak érzed magad… most minden “megengedett”, ami erősít!
Tégy rendet magad körül!
Az öngondoskodás egyik módja lehet az is, ha rendet teremtesz a környezetedben. Sokszor a szakítás után szükség van bizonyos személyes tárgyak szortírozására vagy visszaadására. Különösen nehéz lehet olyan tárgyak között mozogni nap, mint nap, amihez közös emlékek fűznek. Ezeket semmiképpen sem kell kidobnod, ha nem akarod vagy nem érzed rá magad késznek, azonban érdemes találni nekik egy dobozt, amibe összegyűjtheted azokat. (Idővel vissza-visszatérhetsz rá, érezni fogod majd, mi dolgod van (még) velük.) Készíthetsz egy montázst is vagy egy mappát a közös képeknek. Fontos, hogy itt a cél nem az, hogy “leradírozzuk” az emlékeket vagy megpróbáljuk azokat eltüntetni, hanem hogy képesek legyünk felszabadítani az életterünket és teret adni valami újnak, ami nem a fájdalomra emlékeztet minket lépten-nyomon.
Lélegezz!
Ne felejts el lélegezni! Ha nagyon magad alatt vagy éppen, akkor is mindig visszatérhetsz lélegzetvételed erehéhez. (Elsajátíthatsz valamilyen nyugtató, stresszkezelő lélegzéstechnikát is!) Tölts annyi időt a szabad, friss levegőn, amennyit csak tudsz. A természetnek van egy különösen nyugtató hatása, ami balzsam lehet a fájó szívnek. Ám ha nem elérhető az számodra jelenleg, akár az otthonodba is meghívhatod a természet illatait, pl. illóolajok segítségével.
Húzz határokat!
Ahogy fentebb is olvashattad, a lezárást segítheti a távolság. Miután megbeszéltétek, amit meg kell, érdmes minimalizálni a másikkal való kapcsolatot, amennyire csak tudod, vagy legalábbis egy rövid időre szünetet tartani. Ha a másik fél akaratos, játszmákba akar kényszeríteni, netán szándékosan fájdalmat akar okozni Neked, különösen fontos, hogy lelki önvédelmet tanulj és meghúzd a határokat. Sose hagyd, hogy bántsanak!
Hozd meg a megbocsátás döntését!
Lehet, hogy már attól felmegy a vérnyomásod, hogy elolvastad ezt a mondatot, de kérlek, olvass tovább. Minél több fájdalmat és haragot cipelünk a szívünkben, annál dühítőbb lehet a megbocsátás puszta gondolata is. Ahhoz, hogy elengedhesd a múltat, azonban meg kell hoznod a döntést, hogy megbocsátasz a másiknak, illetve magadnak is. Nem, a megbocsátás nem azt jelenti, hogy jóváhagyjuk a másik viselkedését, sem azt, hogy elnézzük a másiknak a gaztetteit, sőt, még azt se, hogy szeretettel gondolunk rá ezen túl. A megbocsátás mindössze annyit jelent, hogy feladjuk annak a reményét, hogy a tegnap máshogy is történhetett volna. Itt olvashatsz többet a megbocsátás félreértett fogalmáról!
Képes vagy elengedni a múltat.
Amit még tehetsz: Elengedés rituálék
Végezhetsz továbbá egy elengedő rituálét, de fontos, hogy ezt csak akkor tedd meg, ha előtte elvégezted a kapcsolat leltárazását, értékelését. Ilyen (mások által kipróbált és működő!) rituálé lehet például, ha:
Írsz egy levelet, amit azután elégetsz.
Egy kavicsra ráírhatod a nevét, és beledobhatod a folyóba, elképzelve hogy a víz elvisz magával a fájdalmat.
Falevelekre ráírod mindazt, amit nem tudtál kimondani neki, a fájdalmas emlékeket, amiktől meg akarsz válni és azokat elszórod a szélben
Megírhatod a kapcsolatotok történetét egy mese formájában
Elmész egy helyre, ahol tudsz kiabálni és kiordítod magadból mindazt, ami a szíved nyomja.
Tetszőleges kreatív, egyéni rituáléát is kitalálhatsz - pl. kilőhetsz távolra egy nyílvesszőt, ami a fájdalmad szimbolizálja egy olyan helyen, ahol nem jár senki
Résztvehetsz egy egyéni vagy csoportos gyászfeldolgozási munkában
Ha úgy érzed, egyedül nem megy…
Ne várj! Nem kell várnod, a kapcsolat feldolgozását és az elengedés támogatását bármikor elkezdheted. Mi, pszichológusok vagy veszteségfeldolgozó terapeuták abban segíthetünk, hogy feltárjuk, mi nehezítheti adott esetben az elengedést. Segítünk, merj segítséget kérni!
Lakhelyedhez közel pszichológust a pszichologuskereso.hu oldalon, veszteségfeldolgozó terapeutát pedig a gyaszfeldolgozasmodszer.hu oldalon találsz.
További, a témához kapcsolódó olvasnivalók:
Ha tetszett a bejegyzés, kövess @lelkisugo és iratkozz fel a Lelkisúgó havi hírlevelére!
❤ és mutasd meg másoknak is, akiknek inspirációt vagy segítséget jelenthet!
