Gyerekkori kötődési traumák = felnőttkori kapcsolati problémák
Egy gyermek ösztönösen törekszik arra, hogy fenntartsa gondozójával (szüleivel) a kapcsolatot - függetlenül attól, hogy azok hogyan bánnak vele. Ezt a rendkívül erős, evolúciós okokból kialakuló kapcsolatot értjük kötődés alatt.
Traumatikus vagy sérült kötődésről akkor beszélünk, amikor valamilyen oknál fogva* a gondozó képtelen olyan szeretetteli kapcsolatot kialakítani a gyermekével, hogy az biztonságban érezhesse magát mellette. (*Ez lehet a szülő személyiségzavara, pszichiátriai problémái, de akár a szülő hosszas betegsége, távolléte is.)
Ennek táptalaján már gyermekkorban (tudattalanunkban) rögzülhet az élmény, hogy a világ kiszámíthatatlan és veszélyes, hogy másokra nem számíthatunk, illetve hogy mások szeretetének elnyerése érdekében torzítanunk kell önmagunkon. A sérült kötődésű gyermeket későbbi életében is alapvető bizalomhiány és önértékelési problémák jellemezhetik.
A szüleinkkel való kötődésünk alapvetően meghatározza későbbi kapcsolatainkat is.
A gyermekkori kötődési traumák kapcsolatainkban különböző mintázatokban érhetőek tetten. Ma azon kapcsolati problémákról olvashatsz, amelyek mögött sérült kötődési élményeink húzódhatnak.
Szülő-gyermek kötődési traumák nyomai
Gyermekkori kötődések traumákra gyanakodhatunk, amennyiben újra meg újra:
“Se veled, se nélküled” kapcsolatokban találjuk magunkat, amelyekben mindketten szenvedünk
Folyton játszmázunk egymással, jeleneteket és drámákat rendezünk, amelyek féltékenységen, birtokláson vagy egymás korlátozásán alapulnak
A kapcsolat kaotikus, bejósolhatatlan, egyfajta érzelmi hullámvasút jellemzi
Egyfajta állandó “készenlét”-érzés jellemzi a kapcsolatot (azaz nagyon figyelni kell arra, mit teszünk/mondunk annak érdekében, hogy ne “borítsuk ki” egymást)
Vonzódunk vagy sóvárgunk olyan partner után, aki megbízhatatlan vagy szeretetlen, gyakran nyíltan ki is fejezi, hogy nem értékel bennünket
Nem érezzük magunkat biztonságban a másik mellett - még akkor se, ha a másik mindent megtesz annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat
Olyan, mintha nem valódi önmagunk lennénk a kapcsolatban (vagy azért, mert félünk azt megmutatni, vagy azért, mert álarcokat viselünk)
Egymással szemben irreális elvárásokat támasztunk, amelyek félelmeken alapulnak
Érzelmi függőséggel jellemezhető a kapcsolatunk
Rettegünk attól, hogy a másik elhagy (éppen ezért partnerünknek állandóan bizonyítania kell figyelmét és szeretetét)
Akkor is szükségünk van arra, hogy a másiknak kelljünk, ha mi már valójában nem is vagyunk benne érdekeltek
Nincsen adás-kapás egyensúly a kapcsolatban
Egyik fél állandó “megmentője” lenne a partnerének
Egész identitásunkat - és életünket - a másik köré építjük; úgy érezzük, mintha nélküle “senkik és semmik” volnánk
Félünk kifejezni, amit érzünk, mivel tartunk partnerünk reakciójától
Bezárva érezzük magunkat, olyan, mintha elvesztettük volna a szabadságunkat
A másik szeretete érdekében hajlandóak vagyunk feláldozni magunkat, tagadni valódi szükségleteinket
Hogyan gyógyítható a kötődés?
Ahhoz, hogy átírjuk múltbéli mintáinkat és feldolgozzuk szüleinkkel való kapcsolatunkat, mély önismereti munkára lehet szükség, amihez érdemes szakember segítségét is kérni.
Ám akár igénybe veszünk külső segítséget, akár nem, a gyógyulás útja az önelfogadással kezdődik, s azzal, hogy megtanuljunk együttérezni önmagunkkal. Az önszeretet gyakorlásához itt adok további tippeket, s itt olvashatsz többet az öngyógyítás alapvető lépéseiről.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess @lelkisugo és iratkozz fel a Lelkisúgó havi hírlevelére!
❤ és mutasd meg másoknak is, akiknek inspirációt vagy segítséget jelenthet!
