A gyermeknevelési elvekkel kapcsolatosan még mindig sok tévhit kering. Az egyik legkiemelkedőbb ezek közül - ami a gyakorlatban számos különféle módon érhető tetten - az érzelemszabályozásnak, illetve az érzelemszabályozás kialakulásának a mítosza.
“Nyugodjál meg!”
Talán már Te is hallottad, hogy egy gyermeket nem szabad felemelni, ha sír, megvigasztalni ha „hisztizik” vagy kivenni a kiságyból, annak érdekében, hogy “megtanulja saját magát lenyugtatni”.
Ezek a “jótanácsok” abból a téves feltételezésből fakadnak, hogy az érzelemszabályozás egy veleszületett képességünk - pedig valójában érzelmeink felismerését és szabályozását teljes mértékben tanuljuk.
Persze, a gyermekek temperamentumát illetően van különbség aközött, hogy miképpen fejezik ki magukat, illetve mennyire könnyen befolyásolható a hangulatuk, mennyire könnyen terelhető a figyelmük. S mivel nincs kettő ugyanolyan gyermek, más és más utakra lehet szükség ahhoz, hogy a gyermekek elsajátítsák érzelmeik kezelését - még ugyanazon családon belül is!
A gyerekek szüleiktől tanulják az összes érzelem kifejezésének, illetve elfojtásának a mintáját.
Érzelmi mintaképek a családban
“Hagyd abba!”
“Ne sírjál, majd veszünk helyette másikat.”
“Maradj nyugton”.
Legtöbbször hatástalan mondatok ezek, hiszen az intellektuális érvek keveset érnek az elöntő érzelmi hullámokkal szemben. Sokszor a szülőnek nincsenek eszközei arra, hogy a saját érzelmeit kezelje, mégis azt várja el a gyermekétől, hogy neki legyenek. Ilyen esetekben felmerül a kérdés: Ha a szülő nem tud mit kezdeni a szomorúságával, az unalmával, szorongásával vagy fájdalmával, akkor miért gondolja, hogy a gyerek magától - vagy egy egyszerű felszólítás hatására - képes lenne erre?
Gyakori, hogy a gyermektől olyan érzelemszabályozási képességet vár a környezete, olyan érzelmi érettséget, ami még egy felnőttnek se adatott meg. Társadalmunkban szinte egy ki-nem-mondott elvárás, hogy a gyermek állandóan jókedvű legyen és mosolyogjon, pedig nekünk, felnőtteknek is vannak rossz napjaink, amikor nyűgösek vagyunk, fáradtak vagy akár „kibírhatatlanok”.
A gyermekkel szembeni irreális érzelmi elvárások mind a gyermekben, mind a felnőttekben feszültségeket okoznak.
Az érzelmi viharok közepette a legtöbb, amit tehetünk szülőként, ha megtartó szeretettel és határozott példamutatással lépünk fel. (Egy érzelmileg éretlen vagy nárcisztikus szülő erre sajnos gyakran képtelen.) Ahhoz, hogy példát tudjunk mutatni a gyermekünknek, azonban először meg kell tanulnunk szabályozni - és megérteni - a saját érzéseinket.
Érzelmi érettségünk magvait szüleink szórják a földbe.
A szülők felelőssége
Felnőttként is érezhejtük azt, hogy összezavarodtunk, hogy nem is tudjuk, mit érzünk. Van, hogy felnőttként is az érzéseink mögé kell ásni, hogy megértsük, miért reagálunk egy bizonyos helyzetben úgy, ahogy - ebben segít az önismeret.
Minél kevésbé volt képes gondozónk tükrözni, megtartani (elfogadni) és differenciálni érzéseinket, amikor gyermekek voltunk, annál nehezebb dolgunk lehet felnőttként.
Az érzelmek differenciálása alatt azt kell érteni, hogy meg tudjuk-e különböztetni érzelmeinket; hogy felismerjük-e, hogy éppen csalódottságot, szomorúságot, kétségbeesettséget, lelkiismeretfurdalást, szégyent, felháborodottságot, büszkeséget, dacot vagy félelmet érzünk. Sokaknak ez egyszerűen hangzik, pedig ez sem magától értetődő.
Ha ráadásul gyermekként büntetésben részesültünk az érzelmeink kifejezése miatt - legyen az harag, akaratunk megnyilvánulása vagy akár csak a bánat - akkor ez még inkább azt vonhatja maga után, hogy felnőttként kell újratanulnunk az érzelmeinket.
Folytatás következik jövő héten!
Ha tetszett a bejegyzés, kövess @lelkisugo és iratkozz fel a Lelkisúgó havi hírlevelére!
❤ és mutasd meg másoknak is, akiknek inspirációt vagy segítséget jelenthet!
